Néha csodálom a 2 éves lányomat, annyira kiegyensúlyozott és optimista. Nem minden gyerek ilyen, állítólag én sem voltam az, és most sem vagyok. Azt mondják, állandóan sírtam és sosem voltam képes egyedül játszani. Ezzel szemben Adél sose sír és teljesen jól elvan magában. Érdekes, hogy a lányom pont az ellenkezője mindannak, amit rólam mesélnek. Ilyen messze esett az alma a fájától?

Sosem lehetek benne biztos, de szeretném elhinni, hogy nekem is közöm van hozzá, hogy Adél ilyen boldog gyerek. Ahogy nő, valahogy egyre inkább elhiszem ezt. Nem azért, mert én mindig nagyon harmonikus vagyok . Nem vagyok az, főleg az elmúlt év sűrű eseményei után semmi esetre sem hiszem, hogy végtelen béke és nyugalom venné körül. Hanem talán azért van közöm a boldogságához, mert nem használom őt semmire sem, csak tiszta szívvel, érdek nélkül szeretem. És talán azért is, mert nem ő az életem értelme, nem csak ő az életem…

Funkcionális gyerek, így hívom azokat, akik valamilyen nyomós okkal születtek. Sokszor azért, mert rendbe kell hozni a házasságot. Vagy azért mert bizonyos kor után kell egy gyerek, így illik. Rosszabb esetben azért, hogy megmentsen minket saját magunktól. Jobb esetben, csak azért, hogy fontosnak érezzük magunkat. Vagy azért, hogy valóra váltsa azokat az álmainkat, amiket mi nem tudtunk Mert keressük az élet értelmét, a nagy rózsaszín valamit, amit nem találunk és hisszük, hogy a gyerek majd mindent megold. Mindegyik esetre láttam példát magam körül, összegségében viszont azt tapasztaltam, hogy azok a gyerekek a legboldogabbak, akik csak úgy lettek. Ilyenek például a nem-tervezett gyerekek. És ilyen Adél is. Nem volt sem sivár, sem boldogtalan az életem előtte. Nem volt rá szükségem.

A funkcionális gyerekek sorsa meg van pecsételve. Születésétől fogva küldetést teljesítenek, ez nem könnyű. Szörnyű nyomasztó lehet azzal a tudattal létezni, hogy te vagy valaki/valakik életének az egyetlen értelme. Ha pedig mindez szülő megszállottságával párosul, akkor van csak igazán baj. A szülő persze várja, hogy a boldogság végre kopogtasson az ajtón, hiszen ezért akart gyereket, de nem kopogtat senki. Innen az egyik út az, hogy tudat alatt a gyerekére kezd haragudni, és rajta tölti ki a dühét, hogy mégsem jött össze a happy end. A másik, és gyakoribb reakció pedig az, hogy még szenvedélyesebben forszírozza szegényt. Tudóst, színésznőt, szupermodellt, sportolót akar belőle faragni, mindenáron. Akkor is, ha ezeknek nincs reális esélye, akkor is, ha a gyerek nem erre vágyik. Rátelepszik, majomszeretettel kezd csüngeni rajta, önkéntes szolgájává válik, lesi minden kívánságát, kiszolgálja. De kiről szól ez valójában? A gyerekről? Nem, sokkal inkább a szülő lelki nyomoráról, amit persze előbb-utóbb a gyerekére is ráragaszt. Mert a gyerek utánoz és ismétel, tükröt tart. Frusztrált szülőnek jó eséllyel frusztrált gyereke lesz.

Sztereotípia, hogy akkor boldog a gyerek, ha van gyerekszobája. Vagyis van szép otthona, van szép családja (papa-mama együtt), meg sok szeretet és törődés veszi körül (minden nap pakolnak neki uzsonnát és a kis család minden ovis ünnepen ott feszít). Ezekkel persze semmi baj sincsen, de sokkal fontosabb az, hogy a szülő saját magával legyen jóban, amit sem a pénz, sem a törődés nem kompenzál.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.