A hiedelmekkel ellentétben, a 24 órás meló egy miniatűr és teljességgel tehetetlen lény szolgálatában nem keményebb feladat, mint egy multinál gürizni. Igen, fel kell kelni éjszaka. Minden éjszaka. Igen, van, hogy órákig kell ringatni a picit, hogy elaludjon. Igen, van, hogy közelharcot kell vívni az öltöztetéssel. Igen, van, hogy fülsüketítően üvölt órákon át és nem lehet megnyugtatni. Igen, minden pillanatban a fél szemednek rajta kell lennie. De akkor sem hiszem, hogy mindez annyira drámai és több energiát kívánna, mint hatszor átírni egy prezentációt. Visszagondolva és újraértékelve mindazt a sok paráztatást, amit erről az első időszakról hallottam, azok az emberek panaszkodtak a legjobban, akik világéletükben ímmel-ámmal, vagy sehogyan sem dolgoztak. Nem több munka egy gyerek tehát, viszont nagyon másfajta készségeket, intelligenciát igényel.

Ha egy nagyobb vállalatnál dolgozol, akkor mindig van főnököd és a főnöködnek is van főnöke, meg valószínűleg még főnök főnökének is. A sor végén aztán áll egy ember, akinek már nincsen főnöke, de ezt az embert az éves politikailag korrekt videó-üzeneteken kívül nem sokan látták még, így talán nem is létezik, vagy rég meghalt. Bevallom őszintén és ez káröröm, bizony, mindig megnyugtatott a tudat, hogy az, aki nekem osztja az észt, annak is osztja valaki, akivel hozzám hasonlóan ő sem ért mindig egyet. Ha gyereked van, az nem kérdés, ki a főnök, viszont a gyereknek nincsen főnöke, vagyis ő a teljhatalmú úr a mindennapokban. Neki senki nem osztja az észt, csak az ösztönei, akarata diktálnak, ami kevésébe kiszámítható, mint egy újabb ember a sorban, aki a saját karrierjét építi vagy az éves bónuszát félti.

Az alapvetően sikerekkel és persze apróbb kudarcokkal tűzdelt évek során az ember önbizalma hatalmasra nő, ami nem baj, hiszen ebben a szakmában (egészséges) magabiztosság nélkül kevés babér terem. Ezért aztán hajlamos az ember azt gondolni, hogyha egy 40 éves hímsoviniszta key account managerrel elbír, akkor egy kis háromkilós bébit sima ügy. Néhány napba tellett csak, hogy darabokra törjön a méretes önbizalom, és mind gyakrabban merüljön fel a kétség, hogy jól csinálom-e, képes vagyok-e rá. Egy kisbaba nem olyan egyértelmű és egyszerű struktúra, ahogy azt ez ember gondolná. Hogy miért sír, mit akar – ki kell találni, meg kell tapasztani egymást. Persze nagyon sajnálod őt, mert nyilvánvalóan nem jó fejhangon kiabálni és szertnél segíteni. Innen gyorsan eljutsz oda, hogy magadat kezded okolni a szenvedésekért.  

A legszebb az egészben az, hogy sose tudtatod, hogy jól csinálod-e a dolgot, mert nem kapsz egyértelmű visszajelzést. Persze a nagyon buta szülők gyerekei is felnőnek valahogy, ők is szeretik a szüleiket, de soha nem fogjuk megtudni, hogy mi az, amiért a genetika felelős, és mit rontottak el a szülők.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

gezenguzok · http://www.gezenguzok.hu 2010.02.27. 12:04:30

Az utolsó bekezdés igazán szívemből szólt! ;-) Találó mondatok!
Csak így tovább! Puszi!

Válasz erre 

Athe 2010.02.28. 19:07:31

Szerintem épp a mindennapi dolgok feletti kontroll hiánya miatt nehezebb ez, mint dolgozni, és egy olyan munkát végezni, amiben amúgy tehetséges az ember lánya. Én spec, nem is a tennivalók, vagy az éjszakázás miatt vagyok fáradt, hanem a rendszertelenség, és a kiszámíthatatlanság miatt, hogy a napom alakulására minimális a befolyásom.

Válasz erre 

Athe 2010.02.28. 19:10:12

Egyébként nagyon helyes a leányzó :)

Válasz erre 

csib · http://kapirgalo.blog.hu/ 2010.03.01. 12:11:05

Athe,
Nekem olyan "első nap az iskolában" feeling ez, ami olyan régen volt, hogy tán igaz sem volt. Ott állsz teljesen bizonytalanul, lehet, majd egyszer jó lesz suliba járni, de most még csak azt érzed, hú, mi ez, mit csináljak.. ez az, ami fejben kifáraszt.

Válasz erre 

Athe 2010.03.01. 13:51:35

igen, pontosan :) megspékelve azzal, hogy folyton azt lesem, mit rontok el: megoldok egy problémát, pl hogy aludjon napközben, de generálok két másikat, mert így éjjel nem alszik annyit, plusz hozzászokik a babkocsihoz, mert abban elalszik napközben. Megoldom az éjszakai alvást is, úgy etetem, hogy magam mellé fektetem a nagyágyba, de generálok megint két másik porblémát: másképp már nem is hajlandó éjjel elaludni, valamint ezek után nem lehet berakni az ágyába, mert fél óra után felébred. Mindebből az következik, hogy tán nem kellene problémákat megoldanom :) Hagynom kellene a dolgokat maguktól alakulni, és erre még valahogy rá kellene állnom agyban.

Válasz erre 

csib · http://kapirgalo.blog.hu/ 2010.03.01. 19:06:37

Drága anyósom két ősi bölcsességet hagyott itt nekem mielőtt felszállt a wizzair menetrend szerinti járatára:
1. minden gyerek felnő valahogy (függetlenül attól közben hány dolgon problémázol)
2. olyan még nem volt, hogy egy gyerek nem hagyta abba a sírást (habár erre ma Adél rácáfolni igyekszik)

Viszont az egész totál más dolog, mint, amit gondoltam, vagy hallottam róla..

Válasz erre 

Athe 2010.03.01. 22:25:29

anyósod egy bölcs ember :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: