csib 2011.10.09. 14:26

Enyém!

Buddha szerint a Nirvánába vezető út vágyaink kioltásán át vezet. A cél, hogy eljussunk egy olyan tudati szintre, ahol már nem vágyunk semmire, ehelyett teljes békében, gondolatok és érzelmek nélkül vagyunk képesek szemlélni a körülöttünk lévő világot. A buddhisták szerint ez a válasz a nagy kérdésre, és nem a 42!

Szerintem nem mindenfajta vágy bajos, hanem többnyire a birtoklási vágy az, ami eredendő forrása a bűnöknek, a háborúnak, a negatív érzéseknek és úgy általában majdnem minden rossznak a világon. Nem hiszem viszont, hogy azzal baj lenne, hogy valaki szeretetre vágyik, vagy biztonságra, vagy akár némi alkotási vágy tombol benne.

Sajnos már nagyon régen nem azért veszünk meg dolgokat, hogy az jól lakjunk, hogy az életünk kényelmesebbé, biztonságosabbá váljon. A rengeteg ruhának és cipőnek, a legújabb iPhone-nak, vagy a vadonat új autónak semmi köze sincsen sem az igényeinkhez, sem az örömeinkhez. Ezeket mind azért vesszük meg, hogy birtokoljunk, hogy kielégítsünk a bennünk tomboló vágyat, amit sokszor tévesen önkifejezésnek gondolunk. Valójában sokkal inkább frusztráció az, ha valaki nem a tetteivel, hanem egy csócsált almával akarja megmutatni a világnak, kicsoda ő. Semmi baj sincsen a jó minőségű dolgokkal, ha azt valóban azért vesszük, hogy egyszerűbbé tegyünk az életünket, és ha valóban azok veszik, akik megengedhetik maguknak. De általában nem ez a helyzet. Általában azért veszik az ilyesmit, hogy menők legyenek.

Elképesztően félelmetes belegondolni abba, hova fog jutni a világ, ha továbbra is ennyit fogyasztunk el belőle. Nemcsak a telefonból. A ruhákból, az ételből, aminek egy része a kukába kerül és az sok csomagolás, aminek nagyon pici része jut el a szelektív gyűjtőkbe! Csupa hasztalan dolgok, amikkel a körülöttünk lévő természeti erőforrásokat gyötörjük meg.

Hol kezdődnek a bajok? Mint minden, ez is a gyerekkorban, a nevelésnél van elrontva? Hát senkit sem nevelnek arra, hogy birtokolni jó dolog!

A gyerek agya teljesen másképp működik, nekik fogalmuk sincsen arról, hogy mi az enyém-tied. Ahogy Adél tanul beszélni azt látom, hogy a kicsik sok, felnőttek számára meglehetően egyszerű, de valójában nagyon is absztrakt fogalommal nem tudnak mit kezdeni. Ilyen például az idő. Mi volt tegnap, mi lesz holnap. Nem értik. Csak a jelen létezik. Ezért a gyerekek első szavaik mindig olyan dolgok, amiket látnak: kutya, cica, papa, mama. Vagy amit abban a pillanatban akarnak: túró rudi, inni, baba, pisilni kell. Persze a dolgokat megjegyeznek, de 4-5 évesek, mire oda eljutnak, hogy teljesen érzékelik az idő dimenzióit. Önmagukat még később. A gyerekek a birtoklással sem tudnak mit kezdeni kezdetben. Hogyan is tudnának, ha még azt sem értik, hogy ők vannak?! Persze megvannak a kedvenc játékaik, amiket szeretnek, ezekhez kötődnek, felismerik, de a nélkül képesek eljátszani egy kupac valamivel, hogy bármelyikben is felmerülne a kérdés, hogy kié az a dolog, amivel játszanak.

Aztán jön a szülő, aki az alig totyogó gyereknek azt mondja, hogy ne vegye el x dolgot, mert AZ NEM AZ ÖVÉ. Nem azért nem veheti el, mert a másik játszik vele, hanem azért mert nem az övé. A kétéves pedig nem érti, hiszen fogalma sincs arról, mit jelent a szó „övé” hiszen arról sincs fogalma, hogy ő létezik. Szülők, akik olyannyira tabuként kezelik a más tulajdonát, mintha abban bármi kárt lehetne tenni, értékes lenne. Pedig általában háromforintos, fröccsöntött, kínai műanyag vackok ezek a játékok, amit szinte lehetetlen tönkretenni. Hányszor álltam már ott tanácstalanul a játszótéren, hogyan magyarázzam el a kedves anyukának, hogy tényleg elveheti a gyereke az én gyerekem lapátját, hiszen Adél nem játszik éppen vele. És hányszor álltam már rossz-álló tekintetek kereszttüzében, amikor Adél elvett egy éppen pamlagon heverő játékot, én pedig nem téptem ki rögtön a kezéből, „ez nem a tied!” felkiáltással. Sőt, mi több nem is kerestem kétségbeesetten a játék tulajdonosát engedélyért. Ha pedig előkerült, akkor is csak azt kérdeztem, „ugye nem baj, ha játszik vele?!”. Bizony volt ám olyan, hogy baj volt, vissza kellett adjuk.

Szerintem valahol itt, a játszótéren kezdődik a baj, azzal hogy a birtoklást kondicionáljuk a gyerekeinkbe! Aztán valahol ott folyatódik, amikor a kétéves az mondja a társainak: „ez az enyém!”, amiről a szülő megelégedéssel azt gondolja: „de jó, hogy ilyen élelmes és öntudatos a gyerekem”… Talán sokkal jobb lehetne a világ, ha a gyerekeinknek később kellene szembesülni a világnak zord oldalával. Először tanulják meg a szép dolgokat, ráérnek még felnőttként önzővé válni. Nem hiszem, hogy ettől még szerencsétlen nebáncsvirágok lennének. Nem a mulyáknak áll a világ mostanában, de nem azért lesz valaki félénk, mert nem mondták neki eleget gyerekként, hogy védje a köreit! Baleknak születni kell, az birtokvágyat viszont mi neveljük beléjük.

1 komment

Címkék: baba nevelés

A bejegyzés trackback címe:

https://kapirgalo.blog.hu/api/trackback/id/tr203289509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

escargot 2011.10.10. 09:10:35

Nagy vonalakban egyetértek, viszont pl. a másik véglet, amikor kisfiunk más pulcsijával tér haza a kiscsoportból, és anyuka csak annyit mond rá, milyen élelmes. Utána meg csodálkozik, amikor huszonéves korában járhat hozzá beszélőre... Nehéz lehet megtalálni a középutat, főleg, ha a gyerek számára értelmezhetetlen fogalmakban gondolkodunk.