DSC_0316.JPGEgmond tipikus holland tengerparti üdülővároska, ami csupán abban különbözik a tipikus holland tengerparti nem-üdülővároskától, hogy időjárástól független mindenki flip-flopban és napszemüvegben jár. Minden más ugyanaz: rendezett tökegyforma házak, stílusos üzletek, rengeteg bicikli és azok a hamísítatlan holland arcok, csak éppen rákvörösre égve. A turisták tömegén túl feltűnik azonban a szokásosnál több idős, gyakorta tolókocsis ember, akikből alapvetően sokkal több van ebben az országban, de Egmond még ezen is túltesz. Ennek magyarázata a városban található gigászi méretű idősek otthona. Az épület egyik oldalán egy kórház, másik oldalán egy kis kápolna található. Hiszen hova máshova vezetne innen az út?! Néha sokkoló a holland pragmatizmus.

A vészesen öregedő holland társadalom nemcsak a nyugdíj-rendszernek okoz problémát, hanem olyan társadalmi csoportok formálódtak, amik korábban nem léteztek. Ott vannak először is a Duracell-nyuszi friss-nyugdíjasok, akiknek eszük ágában sincs pihenni, tele vannak energiával és tervekkel, amiket végre van idejük megvalósítani. Utaznak, sportolnak, új hobbikra lelnek, szocializálódnak vagy házat vesznek a vadregényes Somogyban. Hollandiában egész iparág épült a kiszolgálásukra, ezüst rókáknak hívják őket a marketingesek. Aztán ott vannak sajnos a náluk idősebbek és betegebbek is. Hollandia ugyanis nemcsak a szimpatikus görkorizó nagyik, de rengeteg a nagyon-nagyon öreg, gyakran ápolásra szoruló idős lakhelye is. Ők azok, akik az egmondihoz hasonló otthonok lakói.

A mi kultúránkban végzetes bűnnek számít idős rokonainkat öregek otthonába dugni, aki ilyet tesz, az kétségtelenül szívtelen, hálátlan és önző dög. Vagyis ha megbetegedik valaki, akkor lelkesen kell ápolni az illetőt, nagy örömmel és végtelen együttérzéssel pelenkázni, mosdatni, injekciózni, orvoshoz cipelni.

Sajnos nekem volt alkalmam belepillantást nyerni egy ilyen helyzetbe és amit láttam az nem  volt kimondottan örömteli. A nagymama ugyanis világ életében pörgős, energikus asszony volt, akit rettentően frusztrált önnön tehetetlensége, és nyilvánvalóan azon töltötte ki a dühét, aki éppen kéznél volt, vagyis az ápolóján. A lánya pedig, aki tanárnő és mindez nyáron történt, el sem tudta képzelni, hogyan fogja szeretett anyukáját kiszolgálni akkor, ha szeptemberben elindul az iskolaév. Akkor még nem tudta, hogy sajnos felesleges volt az aggodalma, de az is benne volt a pakliban, hogy ez az állapot állandósul, akár néhány éve a dédinél. Szegényke 90 felett volt már, mire végleg elszenderedett, az utolsó években csak könyörgött mindenkinek, főleg a lányának, a mostani történet nagymamájának, hogy vigyék valahova, hagyják meghalni, mert ez már nem élet neki és nem akar a család terhére lenni már. A család persze nem győzte hangsúlyozni, hogy nem terhes számukra az idős asszony ápolása, pedig dehogynem, mindent át kellett az életükben szervezni miatta.

Talán vannak szebb történetek is, amikor a nagy boldog család közösen ápolja időseit, akik békében és szeretetben mennek el, de sajnos olyannyira ritka, hogy én még nem is hallottam ilyet. A XXI. században már nem él együtt több generáció, a nők sem háztartásbeliek csupán – vagyis azok a feltételek, amik ahhoz kellenének, hogy nagyszüleinkről az utolsó percig gondoskodjunk, aktualitásukat vesztették. Ami marad, az ápolással járó végeláthatatlan teher, a felek tehetetlenségéből fakadó frusztráció, majd mindennek végén: a megkönnyebbültség érzése miatti hangtalan, néma bűntudat…

Akkor miért olyan erkölcstelen tett, ha szakszerű kezekbe adjuk beteg rokonukat? Mert igaz, hogy Egmondban az idősek otthona mellett egyik oldalon a kórház, másik oldalon a templom van, viszont szemben kis panziók, amik a lakók látogatóit szállásolják el. Hiszen attól, hogy „otthonba dugták”, a nagyi még nem halt meg a családja számára, csak éppen olyanná vált, mint egy vidéki rokon, akit néha meglátogatnak ebben az idilli tengerparti városkában. Az idős emberek pedig látogatók nélkül sem tűnnek magányosnak vagy boldogtalannak, hiszen társaságban vannak, programokat szerveznek nekik és van kivel megvitatni egészségügyi problémáikat. Persze a szakszerű ellátásnak megkérik az árát, így sok idős ember vagyona jó részével, vagyis a potenciális örökséggel fizet érte. Ahogy a hollandok erkölcsi probléma nélkül adják gondozásba szüleiket, úgy az örökségük lenullázását sem bánják. Ez is a holland pragmatizmus, nemcsak az otthon mellett álló kápolna.

A bejegyzés trackback címe:

https://kapirgalo.blog.hu/api/trackback/id/tr325412247

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.