Az egyéni utazásban az a jó, hogy szemben a társas utakkal, nagyon sok érdekes és eredeti figurával lehet találkozni, beleértve a helyi erőket, illetve más utazókat, akik hasonlóan nem szeretik, ha béklyóba kötik a kezüket. Korábban voltam jópár befizetett társas úton, ahol tapasztalatom szerint kétféle ember van. A nagyon kényelmes és a nagyon elveszett. Az előbbi azt hiszi, ő akkora király, hogy neki aztán mindent szervezzenek meg, őfelsége majd méltóztatik megjelenni az adott helyen, az adott időben, hiszen nyaralunk, szolgáljanak ki! A második csoport nem ilyen megalomán, viszont ők azok, akik bizonytalanságot egyféle stresszhelyzetként élik meg, így köszönik szépen, nem kérnek belőle a nyaralás alatt. Részemről egyáltalán nem érzem magam jobban, ha kiszolgálnak, és a tét nélküli bizonytalanságot sokkal inkább kalandként fogom fel. Vagyis jó arccal én még sosem találkoztam ilyen úton! Az sem elhanyagolandó, hogy egy egyéni utazás során rengeteg mindenkivel össze lehet futni hosszabb, rövidebb időre, akár el is lehet hagyni a terepet, ha már terhes valakinek a társasága, míg a társas útnál sanszosan ugyanazokat az arcokat bámulhatod a buszban napokig, ott aztán nincs menekvés.

Szóval a sok-sok ember közül, akikkel az utazásaim során találkoztam van egy nagyon érdekes csoport, ők pedig a külhonba szakadt álmodozó hippik. Szinte a világ minden táján megtalálható csoport ez, általában az 50-es éveiket tapossák, a késői flower-power mozgalom gyermekei, akik nagyjából ottragadtak 69-ben, a woodstock életérzésben és a nagy álmokban. Ezek az emberek a civilizációjuktól visszavonultan, általában valamilyen egészen szerencsétlen helyen igyekeznek megváltani a világot.

Van egy hely Guatemalában, egy Poptún nevű, egészen érdektelen kis helység közelében, amit jó néhány évvel ezelőtt egy álmodozó hippi pár alapított. A neve Finca Ixobel. Nem sokkal az érkezés után a pár férfi tagja merénylet áldozata lett, ami nem olyan nagyon meglepő fejlemény ebben a drogháborúk által sújtott országban. Guatemala a banánköztársaságon kívül arról is híres, hogy a Dél-Amerikából érkező illegális szerek útjai itt vállnak ketté, egy részük Észak-Amerikát, másik részük Európát veszi célba. Egyféle nagykereskedelmi központ ez, azzal a különbséggel, hogy az esetleges pénzügyi viták gyakran utcai lövöldözésbe torkollanak. Mindamellett Guatemala nem olyan rémisztő hely, ha betartunk egy egyszerű szabályt: a turistának semmi keresnivalója gyanús és rosszul megvilágított külvárosi utcákon, ahol sem közlekedési csomópont, sem látnivaló sincsen. A helyi bandák persze szeretnénk üzleti ügyeiket felesleges diplomáciai krízisek nélkül, maguk között, egyféle intimitásban bonyolítani, ezét hát tárgyalásaik biztosan elkerülnek minden olyan helyet, ahol a külföldi turisták előfordulásának várható értéke nem zéró. Másrészt pedig a guatemalai kormánynak is az ártatlan turisták védelme az érdeke, így aztán rengeteg állig felfegyverzett rambó kószál a nagyobb városok utcáin. Ők a rend éber őrei, akik az európai füttyögős közlekedési rendőrökön szocializálódott szemnek elsőre talán félelmetesnek tűnnek a hatalmas golyószóróval, vállon hordott tölténytárral. Nálunk még a speciális kommandós is diszkrétebb figura, mint Guatemalában a mezei rendőr. Egyszerűen Közép és Dél-Amerika pont ennyivel veszélyesebb, mint az öreg kontinens. Sajnos a hatóságok impozáns felszerelésük ellenére nincsenek túlságosan a helyzet magaslatán, így a bandaháborúk nagyjából tőlük teljesen függetlenül zajlanak.  Úgy tűnik, a Finca néhai tulaja vagy nem tudta, hova ne menjen, vagy egész egyszerűen rossz helyen volt rossz időben, mindenesetre egy szép napon lelőtték. Az özvegy pedig ahelyett, hogy sírva visszatért volna az Államokba, nem adta fel a reményt és megvalósította az álmát egy teljesen önellátó, öko-farm formájában, amit a mai napig maga vezet az észak-guatemalai őserő szélén. A hölgy nem gyűlölte meg az országot, ami elvette tőle a férjét... Ez aztán az idealizmus!

A farm tehát önellátó, magyarán mindent megtermel, amire szüksége van és persze teljesen vegyszer-mentes a folyamat. Nem mintha ez valami extra dolog lenne. A világ nagy részén a mezőgazdaság egész egyszerűen bió üzemmódban működik, ez csak nekünk, fejlett országok lakóinak valami hűha dolog, amiért aztán képesek vagyunk mélyen a zsebünkbe nyúlni. A farm panzióként  is funkcionál, sokféle szállás-lehetőségből lehet választani. Van ultra-olcsó sokágyas hostel szolgáltatás, de van nagyon magas fára épített kis kunyhó is bérletbe, ahova őszintén szólva, felnézi se volt kedvem, nemhogy az esti koktélbározás után majd még oda kellene felmásszak. (képen) Ááá...

A farmhoz egy pici, fürdésre is alkalmas, mesterséges tó tartozik, és rengeteg érdekes, természet-közeli programot szerveznek a vendégeknek. A dolgozók javarészt önkéntesek, koszt-kvártélyért dolgoznak, és talán nyelvtanulás végett töltik itt a szezont. Esetleg szeretnének lezárni valamit, vagy menekülnek valami elől. Igazi gondoljuk-át-az-életünk hely ez. Az arcok is olyanok, nem ismerem a történeteket, de az ember tekintete sokat elárul.

A Finca mégsem ezek miatt az emberek miatt érdekes, és nem is a történelme az, ami különlegességé teszi. Hanem az, hogy egy már-már utópisztikusan idelaista rendszer, az önbevallás alapján működik. Vagyis, amikor az utazó megérkezik, egy nagy könyvbe vezetik a nevét és kap egy számot. Minden helyen, ahol bármilyen fogyasztása alkalmas anyagi jószág található van egy-egy nagy könyv, amiben minden utazónak van egy oldala, itt saját maga vezeti a számláját. Minden önkiszolgáló. Megiszol egy sört és sörök melletti nagy könyvbe regisztrálod a fogyasztást. Ugyanígy működik a vacsora, az internet és a mosoda, majdnem minden. Még maga a szállás is. A koktélbár kivételes, ott a mixer-fiú vezeti a számát – érthető okokból. Távozáskor a személyzet összeszedi a számlákat a különböző fogyasztási pontokról, az utazó pedig kiegyenlíti a tartozását. Mindenki boldog, minimális erőforrással megoldva minden. És működik. Senki sem akarja kihasználni a rendszert. Persze egy-egy kávé itt-ott elfelejtődik, de ez valószínűleg bele van kalkulálva az árakba. Ha az emberek csalnának, akkor nem üzemelne a rendszer már oly régóta. Talán az utazóknak az a típusa, aki a világ a ilyen távoli pontjára vetődik, nekik talán a kaland és az élmények a fontos, nem az anyagiak – ezért aztán ezt a turistát nem teszi boldoggá az a pár dollár, amit a rendszer megerőszakolásával megspórolhat. Ellenben a tudat, hogy van egy hely a világon, ahol ez az egész becsületkasszás rendszer működni képes, nagyon is felemelő tud lenni…

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kapirgalo.blog.hu/api/trackback/id/tr901642141

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása