Nem tudom, kinek mi jut eszébe Albániáról, de biztosan nem az, hogy ez egy érdekes és szép ország lehet, amit meg kellene látogatni. Elsőre talán a koszovói albánok zavargásai ugranak be, másodjára mindenképpen a hazánkban tevékenykedő megannyi albán „üzletember”, akik jobb esetben csak gagyi Lacoste pólóval, rosszabb esetben viszont fegyverrel és droggal csencselnek.

Nekünk is valami ilyesmi volt a fejünkben, mielőtt elindultunk Albániába. Biztos, ami biztos alapon, extraerős zárat szereltettünk a motor kofferjaira bizalmatlanságunk egyféle mementójaként. Furdalt is a lelkiismeret néhányszor a zárakra nézve, ugyanis egyetlen percig nem érzetem veszélyben semmilyen értékünket. Talán azért nem, mert az albánok, akik valami rosszat akartak tenni, már réges-rég elhagyták országukat és valahol máshol rontják a levegőt. Albánia ugyanis olyan szerencsétlen ország, hogy ott még bűnözni sem érdemes. És sajnos dolgozni sem, ez látszik is az országon. A közhiedelemmel ellentétben a legtöbb albán tisztességes, kétkezi munkával keresi a kenyerét valamelyik közeli EU tagállamban, leginkább Olaszországban. Összesen 3.5 millió albánból 1 millió dolgozik külföldön, az aktív felnőtt lakosság jelentős része. A külföldön dolgozók folyamatosan támogatják otthon maradt családtagjaikat, tehát általában az emberek nem szegények, viszont mivel kizárólag a magánszférába áramlik pénz, egy nagyon reménytelen gazdasági helyzetben vergődik az ország. Nincs ugyanis, aki jövedelemadót fizetne, nincsenek beruházások, nincsen munkalehetőség és infrastruktúra, semmi sincs, ami az albán gazdaságot ösztönözné, megindítaná, hiszen az egyetlen fűtőanyag, ami rendelkezésre áll, az emberi erőforrás, más országok motorját működteti. Nem ez az első szegény ország, ahol jártam, de az első, ahol a reménytelenül ütött-kopott utakon roncsok és szekerek helyett Merciket, BMW-ket és Audikat látni. Az albánok különösen vonzódnak az előbb említett remek német autókhoz, amiket nyilvánvalóan remek német utakra terveztek, nem pedig hatalmas albán kátyúkhoz. Augusztusban jártunk ott, ami a szabadságolások időszaka. Vagyis az összes külföldön tevékenykedő honpolgár bepattan remekbe szabott verdájába, amire évekig spórolt, s hazajön, hogy szülőfalujában demonstrálja, neki sikerült az élet Olaszban. Az autókról két fontos dolgot kell még megállapítani. Egyrészt egyik sem mai darab, sokkal inkább teenager korúak, másrészt pedig mindenféle klasszikus díszítő-elemmel fel vannak szerelve, a visszapillantóról lógó különböző objektumoktól kezdve a szőrös kormányon és a masszírozós ülésbetéten át a hűtőrácsra szerelt szerencsepatkóig. A kocsi mosás valóságos nemzeti sport Albániában, ahol elég porosak az utak, de az autók ennek ellenére mindig csillognak-villognak. Minden apró településen van legalább egy, de inkább több „lavazh”, vagyis kézi mosó. Azt hiszem, talán ez az egyetlen prosperáló iparág ebben az országban.

De hogyan jutott el idáig ez a pici ország? Számtalanszor láthattuk már a történelem során, hogy az elszigetelődés nem vezet túl sok jóra. Kivéve persze, ha valami irtózatosan nagy kincs van a térség kezében, olaj, gyémánt stb. Albániában ilyenek nincsenek, viszont a második világháború után, ez az elviekben kommunista ország szisztematikusan elszigetelte magát mind a nyugattól, mind a keleti blokktól. Mint minden szocialista országnak, Albániának is volt egy Nagy Vezére, Enver Hoxha. Ez a feddhetetlen vezér viszonylag hamar összerúgta a port a jugókkal, a ruszkikkal, majd végül a kínaiakkal. Azt gondolták, majd önellátóak lesznek, azért sem kereskednek senkivel, és megvédik magukat azt esetleges nyugati támadásoktól – hiszen ne feledjük, tombolt a hidegháború ekkoriban. Utóbbit úgy képzelték megvalósítani, hogy 750 ezer (3,5 millióan vannak) atom biztos kőbunkert húztak fel az országban, ahova vész esetén vissza tudnak majd vonulni. Éveken át mindenki bunkert épített nagy erőkkel, amire aztán soha nem volt szükségük. Hiszen kit érdekel Albánia? Persze senki sem akarta őket végül megtámadni… Azóta is állnak a bunkerek, hiszen lebontani őket nagyon drága mulatság lenne. A 80-as évek közepén meghalt a Vezér. Ahogy illik, egy monstre emlékművet kezdtek építeni tiszteletére a fővárosban, de mire elkészültek volna vele, rájöttek, hogy mégsem érdemli meg. Félbe maradt az építkezés, a félig kész, romos valami 20 éve áll a belváros egyik legszebb pontján egy letűnt korra emlékeztetvén az utca emberét. Egy rövid anarchisztikus jegyeket mutató korszak után, mára többé-kevésbé demokrácia van az országban. De sajnos akárki is kerül hatalomra, nagyon gyenge alapanyagból tud főzni a fenti gazdasági sajátosságok miatt.

Furcsa közelmúltjuk ellenére az albánok igazi életigenlő, mediterrán emberek. A tiranai éjszakai életet és pörgést bármelyik európai nagyváros megirigyelhetné, azzal együtt, hogy az embereknek nincsen sok pénzük és muzulmánok is, tehát nem alkoholizálnak. Itt a szórakozás, nem kábulat és pénzszórás. Egyetlen szenvedélyük talán azt a 10 bivalyerős fekete kávé, amihez még társul két doboz piros Marlbi is fejenként naponta. Tirana fiatal város, stílusában mintapéldája annak a klasszikusan-nagyon ronda szocialista építészeti iskolának. Maguk is rájöttek arra, mennyire csúf mindez, így egyszer csak elkezdték az unalmas kockaépületeket színesre mázolni. Később egyenesen kötelező lett mindenkinek csiri-csáré színekre pingálnia a házát. Ami ennyire giccses és rendszertelen, az kizárólag az ilyen otromba alapanyagnak áll jól, mint a főváros szocreál kőtömbjei. Tirana utcái ma vidáman színesek, ami hamisítatlan bájt kölcsönöz a városnak. (Érdemes megnézi a Flórián téri lakótelepen frissen lemázolt paneleket. Valami ilyesmire kell gondolni.)

Mivel nincsenek turisták, az a néhány, aki van, nagy becsben van tartva. Ez nemcsak azt jelenti, hogy számtalan alkalommal invitáltak minket meg egy-egy kávéra, üdítőre, gyümölcsre, hanem azt is, hogy mindig mindenhol mindenki beszélgeti akart velünk, akkor is, ha nem volt közös nyelv. Kedves emberek, akik nem sírnak a sorsukon, nem koldulnak, és nem akarnak semmi rosszat attól pár turistától, aki ellátogat hozzájuk…

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.