"a fájdalom színe előtt nincsenek hősök" (Orwell: 1984)

Persze a lelki bánat sokkal nagyobb bármilyen fizikai fájdalomnál! Igazából a testi része nem is számít ekkora szomorúság mellett, nem is érdekes. Lényegtelen. Mellékes. Kit érdekel? Szarok én arra… Mindenki ezt mondja, hiszen ezt illik mondani ilyenkor…

A nővérke, (aki nyilván nem olvasta a fenti könyvet) is ezt mondta, miközben sajnálkozó tekintettel részletesen ecsetelte, mi fog velem történni a következő két-három napban. Valahogy már ekkor éreztem, hogy nincsen igaza és ilyeneket csak olyan képes mondani, aki nem élt át hasonlót. A szülésről is csak az hiszi, hogy valami felemelő spirituális élmény, aki még nem szült. Aki igen, azoknak 99%- a szerint borzasztó élmény ez, akármilyen magasztos is a cél. Bármi is legyen az ember szívében közben, öröm, vagy bánat, teljesen elhomályosítja azt az a puszta fizikai fájdalom. A szülőszobán sincsenek hősök, csak olyanok, akiknek könnyebben megy, és ezért hősnek érzik magukat. Pedig nem azok, csak szerencsés adottságokkal születtek.

Az első orvosi vizsgálatig még élt bennem a remény, hogy majd szépen elaltatnak és kiszedik belőlem az „élettel összeegyeztethetetlen” magzatot. Hiszen Adélt sem voltam képes megszülni, pedig akkor sokkal motiváltabb voltam, meg ő is akart jönni, segített. Aztán az orvos felvilágosított. Elmagyarázta, hogy a császármetszésre akkor azért volt szükség, hogy Adél életét mentsék, de ez esetben nincsen kinek az életéért küzdeni, vagyis addig hagynak majd vergődni, amíg ez a gyerek meg nem születik. Vagy amíg bele nem döglök a fájdalomba. Ez a bejelentés volt a "ground zero". Elvesztem a kisbabám és ráadásul hatalmas kínok árán még meg is kell szüljem? Szenvedjek a nagy büdös semmiért? Nem elég, ha a szívem fáj, a testemnek is gyötrődni kell? Nem lehetne ezt valahogy kikerülni?

És igen, amit át kellett éljek, az bizony alulmúlta minden várakozásom. Összesen 6 órát kellett vajúdjak 2 perces, majd perces fájásokkal, oxatocin infúzión lógva, morfiumtól zavart elmével. Mindezt a szülőszobában tettem, többedmagammal. Hallottam másokat kínlódni, ami szörnyű volt, de közben irigyeltem is őket, hogy az ő kínjaiknak van értelme. Minden egyes baba felsírása és az utána kitörő örömmámor emlékeztetett arra, hogy rajtam kívül itt mindenki egy csöppséget fog hazavinni. Csak én nem. Vagyis, mi hárman, az utolsó szobában hagyott selejtes kismamák nem. Az egyik sorstársam egy szellemi fogyatékos lány volt, arra sem emlékezett, hogy kivel és mikor esett meg, így azt sem vette észre, hogy terhes az ötödik hónapig. Jogilag cselekvőképtelen, ezért lehetőség van rá, hogy ilyen késői fázisban megszakítsák a terhességet, ha a hozzátartozók nem óhajtják felnevelni a kicsit. Nem óhajtották. A lány fel sem fogta, hogy mi történik vele, büszkén mondogatta mindenkinek, hogy ő nemsokára szülni fog… A harmadik nő egy sokgyerekes cigányasszony volt. Mivel kamaszkora óta állandóan terhes volt meg szült, nemigen hatotta meg a dolog, az utolsó gyerek amúgy is már csak kipottyant belőle. Remek társaság. Egy szó, mint száz, még soha nem éreztem magam még ennyire nyomorultnak, mint akkor ott, az 1-es számú női klinika utolsó szülőszobáján...

A fenti körülményeket leszámítva nagyon pozitívan csalódtam a nagy állami egészségügyben. Tényleg, valóban mindenki kedves volt velem és igyekezett megkönnyíteni a helyzetem. Szerintem az, aki 2011-ben, ilyen feltételek mellett még mindig egy magyarországi kórházban dolgozik, azt csakis a hivatástudat hajthatja. Akiben pedig ennyi szeretet van a szakmája iránt, az kell, hogy szeresse az embereket is, és mindent meg fog tenni értük, ami a szűkös keretek között lehetséges. A klinika maga pedig rendben volt teljesen. Szép, régi épület, felújított szobák, minden négyágyasban külön fürdő. Ennél több mégis mi kellene bárkinek is egy kórházban?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.