Illúzió, hogy az élet lineáris! Ideig-óráig persze hajlamosak vagyunk elhinni, mert olyan kényelmes lenne, ha kiszámíthatóan követnék egymást az események. Lehet, még az sem tűnne fel, hogy mennyire unalmas körülöttünk minden, ami komfortosan változatlan. Valójában mind a jó dolgok, mind a kevésbé jók exponenciálisan adódnak össze, egyik vonzza a másikat, a baj is, és az öröm is csőstől ront a házba. Talán azért, hogy ne lustuljunk el? Vagy talán azért, hogy kinyissuk a szemünket végre és meglássuk az igazán fontos dolgokat?

Az elmúlt 5 évem remek volt. Azt gondoltam, helyes döntéseim nyomán az életem egyenesen halad egy irányba. Utazások, karrier, szerelem, gyerek, új otthon! Mindenem megvolt, amire valaha vágytam. Aztán jött a várva várt fantasztikus külföldi munkalehetőség Péternek, amire nem lehetett nemet mondani. Ezután szinte azonnal fogant meg a második babánk…

A baj egy genfi buszon kezdődött egy hűvös márciusi este, úton a reptérről a szállodába, ahol ideiglenesen laktunk. Ott, a nem túl intim környezetben Péter hirtelen bejelentette, hogy ez a munka nagyon nem jó, már az első héten otthagyta volna, de tudja, hogy ezt nem teheti meg, hiszen gondoskodnia kell a gyarapodó családjáról, ezért sajnos meg kell várnia, amíg kirúgják, ami eltarthat pár hónapig. Azt nem tudja, utána mi lesz, viszont bármi is vár ránk, ennél már csak jobb lehet. Tudtam, hogy nagy gáz van, hiszen még csak pár hete dolgozott, de biztos volt benne, hogy a dolgok nem fognak rendbe jönni és mindaz, amit terveztünk, nem fog megvalósulni. Nem fog Adél francia iskolába járni és nem fogunk hétvégenként a Mont Blanc lejtőin síelni. Nem hogy az egyenes nem volt már egyenes, de a koordináta rendszert sem láttam már sehol. Én, a biztonságra törekvő Szűz.

Azon az éjszakán nem aludtam, pedig a java még hátra volt. Kezdődött az időszak, amikor minden ideiglenes jelleget öltött körülöttem. Nem költöztem ki igazán, mert úgysem maradunk. Nem rendeztük be a lakást kint, mert úgysem maradunk. Az itthoni lakást sem fejeztük be teljesen, mert nem tudtuk, ott lakunk-e majd később, költekezni sem akartunk. Nem tudtam, hol fogok szülni, melyik orvoshoz járjak, hol legyen biztosításom. Közben nőtt a hasam és kéthetente gyerekkel ingáztam Svájcba, ahol egy kimerült és időközben 10 kilót fogyott pasi várt rám. Pontosabban leginkább én vártam rá az üres lakásban, hiszen reggeltől estig, látástól vakulásig dolgozott, tényleg konkrétan 14-16 órát naponta. Majdnem minden nap hajnalban indult és 8 előtt sosem ért haza, de volt, hogy csak 2 órája volt az alvásra otthon. Adéllal ritkán és keveset találkozott. Valóban elviselhetetlen volt a helyzet.

Aztán végre eljött a nap, amire titkon már nagyon vártam, és hazaindult hozzánk, végleg, örökre. Dacára az egzisztenciális bizonytalanságnak, ami a fejünk felett lebegett, megkönnyebbülés volt ez mindkettőnknek. Úgy gondoltuk, pihenünk a nyáron és kigondoljuk, mi legyen. Örültünk, hogy együtt vagyunk és biztosak voltunk benne, hogy minden rendben lesz, amire a kicsi megszületik, különben miért is fogant volna meg. Mi ez, ha nem égi jel?

Másnap közölték velem hogy hamarosan meg fog halni a kisbabám. Így is lett. System re-boot.

A gyász után újra dolgozni kezdem, ez volt a legjobb gyógyír a bánatra. A dolgok mintha kezdtek volna ismét egyenesbe jönni. Péter végre meghozta a döntést, hogy búcsút int a kényelmes multinacionális rabszolgasorsnak és a saját lábára áll. Talán jogosan hittem azt, hogy vége, nem lesz több veszteség az idén, már megkaptuk a magunkét több évre is.

Pedig nem. Először is megszökött az albérlőm, hatalmas tartozást hagyva maga után, ami soha rosszabbkor nem jöhetett. Nem is a pénz bosszant, hanem a tény, hogy így átvertek. Kicsit bele is betegedtem az ügybe. Az önsajnálat legmélyebb bugyraiban voltam éppen, amikor megcsörrent a telefon, benne egy elcsukló női hanggal, hogy apósom kórházba van és nem túl jók a kilátásai. Péter indult a következő géppel hozzá. Elkésett.. Egyszerre volt jégeső, napsütés és szivárvány az égen, amikor eltemettük. A bizarr mégis inkább az, hogy ismét milyen gyorsan követték egymást a negatív események, ismét csőstől jött a baj.

Átkozott volt 2011! Ha mindennek az volt a célja, hogy felrázzon kicsit az unalomból és lássam, mi a fontos, akkor megtanultam a leckét. Jövőre tiszta lappal, új szerencsével kezdődik majd az esztendő. Mi pedig előre nézünk, nem hátra! Többet hallani sem akarok erről az évről, ezért írtam le...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.