"Hát ne várjátok hogy jók legyenek, míg a felnőttektől azt látják ... "

– mondta Halász Jutka, aki (botox nélkül is) máig pontosan úgy fest, ahogy gyerekkoromból emlékszem rá.

-6075622916D3CB504.pngAdél bal karja viszont gipszben van. Hétköznapi dráma volt, rácsapta az ajtót, nyilván a vasszerkezetes, tűzálló, betörésbiztos bejárati ajtót, mi mást?! Végignéztem, a látvány is  fájdalmas volt, ezért csodálkoztam, hogy 5 percnyi  sírás után továbblépett az ügyön és folytatta napi teendőit a játék-evés-alvás szentháromsága körül. Szombat volt és szép idő, számos programunk volt aznapra, amit zökkenőmentesen hajtottunk végre, azt leszámítva, hogy mint egy törött szárnyú madárka, a fájós kezét egyértelműen kivonta a forgalomból a hároméves. De többé nem sírt miatta.

Sosem voltam para-mama, nem lihegtem túl a megfázást, a hasfájást, vagy az oltásokat, ezért ezt az ügyet sem akartam túlreagálni. Viszont vasárnapra még mindig nem használta Adél a fél kezét, ezért úgy döntöttem, bemegyünk az ügyeletre. Nemsokára már a gipszelőben ültünk, ahol egy megváltozott munkaképességű, de nagyon kedves férfi szerencsétlenkedett a törött ujjacskával. A szóban forgó testrész igen apró, meg az úr sem volt valami profi, ezért könyékig gipszben távoztunk, amitől az egész sokkal rosszabbul néz ki, mint amekkora a tényleges probléma. Röntgen, vizsgálatok, gipszelő, Adél jókedvvel állta a sarat, a mécses csak akkor törött el, amikor 3 nővérke kórusban kezdett neki a “jaj-jaj, szegéénnykeee, bibis a kezed” áriának. Na, ebben a minutumban a három siránkozó arca nézve már ő is elhitte, hogy valami borzasztó történt vele, legörbült a szája és zokogni kezdett.

Másnap a bölcsiben  Adél volt a szupersztár a gipszelt karjával, mindenki körülötte forgolódott, kegyeit kereste és persze aktívan sajnálta szegényt. Estére sose látott dac lett úrrá rajta, nyilvánvaló volt, hogy a nem szót aznapő senkitől sem hallotta. Megkértem hát az óvónéniket, hogy két dolgot ne tegyenek: ne kivételezzenek vele és az istenért, ne sopánkodjanak már annyit, egy kis gipszelés nem a világ vége!

Azóta éljük hétköznapjainkat. Adél megszokta a karját borító képződményt, részévé lett és teljesen természetes, hogy tud vele mozogni, játszani, aludni, pontosan úgy, ahogy más gyerek egy tolókocsival, vagy bármi más eszközzel  ösztönösen megtanul  élni. Miért ne tenné? Neki ez az alapvetés, szerencséje van, hogy csak ideig-óráig, mert bizony vannak, akiknek valamilyen segédeszköz örök életre szól, nekik idővel ugyanúgy fel sem tűnik „kis segítőtársuk”, mint Adélnak a gipsz.  Erre jövünk mi, felnőttek, sajnáljuk a beteg, szerencsétlen gyereket, aki egyáltalán nem érzi magát annak, csak próbál alkalmazkodni,  de mi mindezt olyan meggyőzően és hitelesen teszünk, hogy a végére már ők is elhiszik, hogy mennyire nyomorultak és pontosan ettől lesznek boldogtalanok, nem attól, hogy nem mehetnek mászókázni.

Közel lakunk a Pető Intézethez, az általános iskola, ahova jó eséllyel Adél járni fog, szemben van vele, ezért aztán elég hamar el kell majd beszélgessek vele arról, hogy van néhány kevésbé szerencsés  kisgyerek, akinek nem adatik meg mindaz, ami neki természetes. Két dolgot feltétlen tanácsolni fogok neki: ne sajnálja őket és ne bánjon velük másképp, mint az egészségesekkel. Egy gyereknek ez szerintem könnyedén menni fog és pontosan ez a csodálatos bennük. Aztán később mi felnőttek jól elrontjuk őket – ahogyan azt a Halász Jutka megmondta.

A bejegyzés trackback címe:

https://kapirgalo.blog.hu/api/trackback/id/tr924861724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása