Fél és 2,5 éves kora között zászlós menetben voltunk Adéllal, szinte semmi gond sem volt vele. Vagyis azóta, mióta a táplálkozási szokásain nem idegesítem magam. Aztán egyik napról a másikra, különös alattomossággal, előre megfontolt szándékkal ért utol minket minden szülő rémálma, a dackorszak…

Tünetek:

Minden gyereknél máshogy zajlik le, csakhogy az én tündi-bündi, örökké mosolygós mindenkit imádok és ők is engem kislányomnál meglehetősen kontrasztos a változás. Adél a másodperc töredéke alatt változik át kisangyalból apró dühgolyóvá és látom, amint szenved, küszködik, próbálja menedzselni az érzéseit, a sérelmeit, de sehogy sem megy. Először többször, türelmetlenül elismétli, amit szeretne, rögtön egymás után háromszor nyomatékosítja igazát. Ha 1,5 másodpercen belül semmi változást sem tapasztal, akkor elkezdi egyre hangosabban mondani, a végén már sírva, üvöltve, toporzékolva hozza a klasszikus hisztit, aminek a csúcspontján értetlen közönségébe harap. Jó nagyot, mind 20 foga nyoma ott marad!

Extra fícsör, hogy Adél elég szépen beszél, nagy szókinccsel, így aztán egészen pontosan le tudja írni, mi a baja, mit akar, de azonnal. Persze gyakran van úgy, hogy dühében elfelejti a siralmát és akkor csak annyi érve marad, hogy őt bizony bántották. Azt hiszem ez így sokkal szórakoztatóbb, mintha csak artikulálatlanul sírna valamin, amiről nem tudja elmondani mi. Ellenben a problémák tárháza is szélesebbre nyúlik…

Diagnózis:

A hiszti kiváltója rendszerint valamilyen teljesen vad ötlet, amit Adél kifundál és nem nagyon érti, mi a baj azzal, ha a kávéba tusfürdőt adagolunk, miért nem segíthet húst vágni a nagykéssel, miért lesz koszos, ha a bicikliláncot markolássza. Ezen kívül mindent egyedül akar csinálni, mindenben segíteni szeretne, és persze totálisan kikészül, ha nem bírja el az 3 kilós szatyrot. Gyakran a saját elvárási húzzák fel, például puzzle rakás közben számtalan dührohamot kap, ami kívülől nézve egészen szórakoztató látvány, ahogy küzd saját magával. Nehéz azonban külső szemlélőnek maradni, ha az ember magzatáról van szó…

Terápia:

Igen, persze el kell magyarázni a gyereknek szép szóval, hogy miért nem kellene azt csinálnia, amit őt szeretne csinálni – mondják az okosak. Ja. Ez viszont igen korlátozottan működik, hiszen a dac az érzelmekről szól és nem a racionális magyarázatokról.

Amikor először tapasztaltam Adél dührohamait, bevallom, megijedtem. Egyszerűen csak nem értettem, mi történik vele, vissza akartam kapni az én mosolygós kislányomat. Magam is dühös lettem, ami nem segít, sőt inkább felerősíti a tüneteket. Idővel rájöttem, nincs más választásom, mint higgadtnak maradni és inkább valamiféle szórakoztató műsorként felfogni az efféle előadásokat, ahova premier plán jegyet kaptam a díszelőadásra. Most itt tartunk.

Nem tudom, még mi vár rám, meddig tart ez a korszak, hogy Adéllal ilyen nehéz szót érteni, nem tudom, még hányszor hívnak be a bölcsibe, hogy „harap a gyerek”. Remélem egyszer csak vége lesz és megnyerem ezt a csatát. Mert bizony nagy harc ez. A szülő-gyerek viszony a legkevésbé sem demokrácia, és a dackorszak során osztjuk ki a szerepeket, itt dől el, ki lesz a főnök. Ezért aztán sok szülő itt is rontja el, azzal, hogy pusztán jóindulatból, szeretetből, konformizmusból mindent megenged/megvesz dacos gyerekének. Ez pedig egy jó recept az „akaratgyenge-szerencsétlen” gyerekhez. A ló másik oldalára sem szabad átesni, néha megrettenek, amint hallom, hogy szülők úgy beszélnek gyerekeikkel, mintha azok állatok lennének. Ez pedig a legjobb út a frusztrált gyerekhez. Azt hiszem, van némi összefüggés a szülői intelligencia és a dackorszak kezelése között.

Mindenesetre én próbálom jól csinálni, de sokkal nehezebb ügy, mint egy komplikált prezentációnál állni a sarat.